Lélektől lélekig

Az elmúlt időszakban rengeteg olyan beszámoló jelent meg az Egészségügy kapcsán, ahol az emberek megosztva egymással, véleményezhetik illetve meghallgathatják az átélt tapasztalataikat; melyek sajnos egyre inkább a negatívumoktól hangosak.

Nem gondoltam, hogy valaha én is megosztom a történetemet, de mégis felülírtam ezt a döntésemet.

A második gyermekemmel 37 évesen lettem várandós. Aki betöltötte a 35-dik életévet, az pontosan tudja, milyen határvonalat jelent ez az információ a várandósság szempontjából.

Az izgatott várakozás időszaka mellett, ott van egy állandó félelem is, hogy vajon milyen eredményeket hoznak majd a kötelező és az “ajánlott” szűrővizsgálatok, melyek az egészséges élet születését hivatottak kontrollálni.

Túl a kérdéses heteken, amikor a megnyugtató leletek függvényében a boldogságunk kulcsa már a kezünkben van; hogy minden rendben a babával; egy általános rosszullétet követően, mely szédülés és hányinger képében érkezik,  és egy ájulásban csúcspontosul, enyhe agyrázkódással és tompa fájdalommal; erre végképp nem lehet felkészülni és legfőképpen védekezni sem ellene.

Tudatosan arra fókuszálunk, hogy már nem érhet semmi baj bennünket, hogy a nehezén túl vagyunk és már csak jó dolgok várnak ránk.

Minden kismama körültekintéssel és odafigyeléssel óvja a terhességét, de az élet produkál olyan eseményeket, amikor kiszolgáltatottá válunk, mikor megnyugtató szavakra van szükségünk és van úgy, hogy ezeket, nem kapjuk meg.

Az eszméletvesztéssel járó pillanatok, a mai napig nem tértek vissza, csak az elmondásokból ismerem ezeket a perceket; minden előtte és utána történő eseményt pontosan megőriztem  és elraktároztam.

Mentőt hívtak hozzám, addig a hátamon feküdtem, úgy, ahogyan az esés bekövetkezett.

Az első kérdésem az volt, hogy ugye nem ütöttem meg a hasam és nem lehet baja a kisbabámnak?

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a hátamra zuhantam, az ütés erejét tompítva a tarkómmal és a testemmel, amely tehetetlenül rogyott össze. Erős fejfájást és hányingert éreztem és olyan gyengeséget, hogy minden mozdulatot terveznem kellett; segítség nélkül  képtelen lettem volna kimenni a levegőre, mely nélkül azt éreztem, hogy megfulladok.

A mentőben fokozódott az általános rossz közérzetem, minden bukkanót és fékezést felerősödve éreztem a testemben, behunyt szemmel csak arra gondoltam, hogy érjünk végre a kórházba, mert nincs annál szívszorítóbb érzés, hogy nem tudom biztosan, hogy a gyermekem jól van-e?

Hálát adok azért, hogy még sohasem volt szükségünk sürgősségi ellátásra, így nem tudtam, mi vár rám a kórházban.

A Traumatológiára szállítottak, ahol rengeteg ellátásra váró ember várakozott. 

Emlékszem rá, ahogyan a tolókocsival a mentős szlalomozott velem a betegek között, fokozva a hányingeremet. A bejelentkezés során egy sorszámot adtak át nekem, majd a mentős betolt egy zsúfolt helyiségbe és mondta, hogy várjak türelmesen, majd szólítanak. A feladatuk ennyi volt, ők megtették ezt, menniük kell a következő betegért.

Nem voltam még ilyen helyzetben, egyszerűen nem hittem el, hogy otthagynak, kiszolgáltatva egy tolószékben; miközben én megőrülök az aggodalomtól, hogy mi történik a kisbabámmal. Ennél többet nem tehetnek értem – ezt a választ kaptam.

A könnyek kicsordultak a szememből, kértem, hogy tegyenek vakamit, hogy fogadjanak, hogy valaki nézze meg a babát ultrahanggal, de elutasítást kaptam.

Várnom kell, mert ez a szabály.

A fontossági sorrendet mindenkor betartják és én ebben az állapotomban nem kerülhetek a lista élére.

Természetesem megértem, hogy egy súlyos balesetből érkező sérült elsőbbséget élvez, de az én gyermekem miért nem számít?

Hosszú idő telt várakozással , hiába szóltam többször is, nem foglalkoztak velünk. Egy sorszám volt az egyetlen esélyem, hogy valaki megvizsgáljon bennünket?!

Szívem szerint elmentem volna, de erősebb volt bennem a félelem, hogy mi történik a pici kislányommal; így belenyugodva a sorsomba…. vártam.

Soha senkinek nem kívánom ezeket a pillanatokat, hogy átélje az életében! Amikor egy édesanya aggodalma percről percre fokozódva olyan kínokat szabadít fel az emberben, melyet felfogni lehetetlen!

A tehetetlenség  a legrosszabb, hogy amikor cselekedni kellene, ez az egyetlen dolog, melyet rajtunk kívülálló okok miatt nem tehetünk meg!!

Amikor már kezdtem elveszíteni a reményt;  egy halvány jelként felvillant a kijelzőn a számom, az öröm és a megkönnyebbülés képében, de rá kellett ébrednem, hogy tolószékkel erőtlenül és egyedül nem tudok bemenni a rendelőbe. (Ami egészségesen természetes a számunkra;ilyenkor szembesít vele, hogy valójában akár lehetetlen küldetéssé is válhat).

Körülnéztem, segítséget kellett kérnem, hogy legyőzzem az akadályt, amit  a bejutás jelentett. Az ott várakozó betegek toltak az ajtóhoz, melyet kinyitottak, mert tolószékes rutin nélkül, még ez sem ment volna.

Ezúton is szeretném ismételten és ismeretlenül is megköszönni az önzetlen segítséget.

Az orvos csak a fejsérülésemmel foglalkozott, mert időközben hatalmas púp nőtt rá, az ájulás következményeként. Röntgent szeretett volna csináltatni velem, melyet elutasítottam; a váróban az orvosommal történt konzultáció nyomán.

A legenyhébb jelző, amit kaptam a felelőtlen volt. Kértem, hogy a babával foglalkozzanak, én nem vagyok olyan fontos. Kioktatott, hogy a baba ebben az esetben csak másodlagos, utánam következik.

Ezt nem tartom  elfogadhatónak, hiszen egy édesanyának, a gyermeke a legfontosabb, még akkor is, ha a pocakjában növekszik és még pici magzat.

Elbeszéltünk egymás mellett, hűvös volt a hangja, tisztán éreztem, hogy mit gondol rólam.

A kisbabám éppen abban a fejlődési szakaszban volt, amikor ártott volna neki a sugárzás; hiába volt a megfelelő védelem, ezt nem kockáztathattam.

Kértem és könyörögtem, végül  egy másik orvos megnézte a kisbabámat és az előzetes vizsgálatok alapján, nem látott sérülést, de jelezte ő nem szakorvos, ezért további vizsgálatok szükségesek.

 Azt tudni kell, hogy a traumás sérülésem miatt az adott kórház volt az ellátó, de a lakcímem alapján a kisbabám már egy másik kórházhoz tartozott. 

Később más orvosokkal egyeztetve, megerősítettek abban, hogy jól döntöttem amikor nem vállaltam a röntgent.

Felhívták a figyelmem, mire kell vigyáznom és arra kértek, hogy foglaljak helyet a váróban, mert többet így nem tehetnek értem. Aláírtam a papírt, hogy a saját felelősségemre nem vállalom a vizsgálatot.

Közölték, hogy a két kórház között az átszállításom, csak házimentővel lehetséges, de azt nem tudják megmondani, hogy mennyit kell várnom az átjutásra.

Taxival szerettem volna az alig néhány percnyire lévő másik kórházba átmenni, de azt mondták, ez nem lehetséges, mert nem ez a menete a szállításnak.

Órák teltek el, mert a szabályok nem engedték, hogy a saját felelősségemre, átjussak az illetékes intézménybe.

A kálváriám, úgy tűnt sohasem ér véget.

Amikor átszállítottak, azt hittem már minden gyorsan és zökkenőmentesen zajlik majd.

Sajnos nem így történt. Ismét várakozni kellett, a körforgás elölről kezdődött, megvizsgált az ügyeletes orvos, kikérdezett és vért vett.

A gyermekemmel továbbra sem foglalkozott senki!

Ilyen kiszolgáltatottnak még sohasem éreztem magam azelőtt, nem voltam biztonságban, nem kaptam meg azt a figyelmet, amit szerettem volna, rutinból és futószalagon zajlottak az események, empátia nélkül.

Az eredményekre újabb súlyos órákat kellett várni, utána pedig az orvosra, aki kiértékelte az eredményeket.

Minden rendben van, velem – közölte; kíméljem magam és pihenjek sokat.

A teendőm annyi, ha rosszul lennék, fáradjak vissza, ide az Ügyeletre.

Az Ügyeletről átkerültem át a Nőgyógyászatra, mert továbbra is ragaszkodtam ahhoz, hogy biztosan és minden kétséget kizáróan tudni szeretném, hogy minden a legnagyobb rendben van  a babával.

Egy nagyon kedves doktornőhöz kerültem, aki végül megnyugtatott.

Zokogásban törtem ki; a délutáni órákban ájultam el és éjfél előtt kaptam meg a választ, ami mindennél többet jelentett nekem.

Kedves és megnyugtató szavakat hallottam, türelmesen elmagyarázva mindent, hogy mi és miért történik, hogy az ijedtség miatt nem mozog a gyermekem és nem a trauma miatt.

Megmutatott mindent az ultrahangon, figyelt rám, őszintén válaszolt a kérdéseimre és egy apró rúgással a kislányom is megerősített benne, hogy nincs semmi baj.

A kérdésem a következő.

Miért nem kaphattam meg ezt a felvilágosítást az előző helyeken a közöny helyett?

Miért kellett kétségek között várakoznom hosszú órákon át?

Az emberi hangnak és a méltóságnak szintén jelen kellene lennie a gyógyításban, hiszen a kiszolgáltatottság éppen elegendő terhet rak az ember vállára.

Türelmetlenséget és közönyt tapasztaltam, olyan erős érzelmeket gyakorolva ezzel rám, ami az “érzéketlenséggel”, egyenes arányban a stresszt fokozta nálam.

Csak annyit szerettem volna kérni, hogy megnyugtassanak; egy pár perces vizsgálattal ez megvalósulhatott volna, de nem lehetett, mert nem ez a protokoll menete.

Kiszolgáltatott voltam és megalázó volt a helyzet, aminek a részese lettem.

Lelkifurdalásom volt, hogy az ájulásom miatt ártottam a babámnak, amit sohasem bocsátottam volna meg magamnak! Nagyon féltem és tehetetlen voltam….talán ez volt a legrosszabb.

A történetünk szerencsére jól végződött, de örök nyomot hagyott bennem, rossz érzést, mely elfelejteni nem lehet!

Kép forrása: pixabay.com

NILLA

Köszönöm a Figyelmed, melyet a Blogomra fordítottál. Az építő jellegű vélemények és hozzászólások inspirálnak a további írásaimban engem. Ha tetszett és elgondolkodtatott amiről olvastál és úgy ítéled meg, hogy megérdemel egy like-ot és / vagy megosztást, azt Hálás Köszönettel veszem.

Ha van kedved egy virtuális utazás részesévé válni velem, találkozzunk a Facebook oldalamon is.